Hogyan írjunk szerelmet

 Kedves olvasók!
   Ebben a cikkben egy olyan témát igyekszem kivesézni, ami rengeteg bloggert érint. Manapság, ha az ember arra vetemedik, hogy blogot olvas, aligha talál olyan történtet, amiben nincs vagy háttérbe szorul a szerelmi szál, holott ezt nem mindenki kedveli. Ahhoz, hogy két szereplő kapcsolata ténylegesen hihető és kedvelhető legyen, ahhoz kettejük szerelmének fokozatosan kell kibontakozni.  Az, hogy egy írás romantikus kategóriába sorolható-e leginkább attól függ, hogy a szerelmi szál mennyire van előtérben. Ha főszál, az ember több energiát fektet bele, köré épül az egész történet, míg egy mellékszál esetében a szerelem eltörpülhet egy nagyobb konfliktus mellett, ám ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megfelelően kidolgozni! A cikkben leginkább tippeket olvashattok, és néhány klisét, amit érdemes hanyagolni. Remélem elnyeri a tetszéseteket, köszönöm nektek, hogy vagytok!♥
Ölel,
Elisabeth

Nehogy lemaradjunk valamiről!
Rengeteg blogger esik abba a hibába, hogy sietteti a dolgokat. Ha két szereplő megismerkedik egymással - normál körülmények között - nem fognak másnap ágyba bújni. Ilyen egyszerűen nincs! Egy lánynak és egy fiúnak is ugyanúgy idő kell, hogy biztosak legyenek abban, hogy szeretik a másikat. Nem fognak rögtön az első szó után egymásba habarodni.

Az is ide tartozik, ha az olvasó már az első fejezetben megismerkedik a potenciális „ő az igazi” szereplővel. Ezután már nem lesz számára meglepő, amikor a pár összegabalyodik, hiszen számított rá. Nem érdemes rohanni a történettel. Egy szerelem akkor lesz érdekes, ha lassan és szépen bontakozik ki. Az olvasónak tudnia kell, hogy miért is illenek ők össze, hogy hinni tudjon a szerelmükben.
Ha a két szereplő már egy párt alkot, akkor sem kell rögtön az első mondatban leszögezni, hogy márpedig ők szerelmesek. Bele lehet azt szőni szépen is, a cselekmények előrehaladtával.

A gazdag és a koldus esete
  Magyarul a legmenőbb és a stréber. Ismerős ugye? Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki forgatja a szemét, amikor ezzel a klisével találja szembe magát. Mennyi esélye van ennek? Az iskola leghelyesebb fiúja nyílván nem egy szürke kisegérbe fog beleszereti, ha megannyi gyönyörű lány van körülötte. Megjegyzem, nem sokat segít, ha közben „véletlenül” kiderül a lányról, hogy igazából egy szépségkirálynő.

Elrabollak, megverlek, de azért szeretlek, ugye tudod?
  Túl sok ilyen történettel találkozik az ember, ha a blogger felületére téved. Adott egy ifjú, aki elrabolja gyönyörű szép főhősnőnket, bezárva tartja, megveri, kínozza… stb. Majd hirtelen, egy villámcsapásra rájön, hogy szereti a lányt, aki mindent elfelejt, hiszen természetesen ő is ugyan így érez. Persze csak abban az esetben, ha az elrablója vonzó. Ha nem, dögöljön meg. Senki, ismétlem s-e-n-k-i nem gondolkozik így. Ha valakit akarata ellene fogva tartanak, ne adj’ Isten még bántalmaznak is, nem fog szerelembe esni. Ez nem így működik. Megeshet, hogy a fogvatartott érzéseket kezd táplálni a fogva tartó iránt, de a Stocholm-szindróma nem egyenlő a szerelemmel!
  Az alapvető problémák itt akkor kezdődnek, amikor a karakterünknek még annyi esze sincs, hogyha valaki fenyegetően lép fel vele szemben, nem sürög-forog körülötte. Apropó egy épeszű ember nem fogad el egy idegentől italt, nem mondja el egy idegennek hol lakik, és végképp nem fog beszállni egy idegen ember kocsijába, csak mert az jól néz ki és „biztos nem fog bántani”. Nem, nem és nem! Maradjunk az észszerűség talaján!

Csak szerelem és más semmi
   Attól, hogy romantikus történetet írunk, a főszereplőnek nem feltétlenül kell a szerelmet, mindennél előrébb helyeznie. Kiábrándító tud lenni, amikor a szereplőnknek baj van a családjában vagy valamelyik barátjának lenne szüksége a segítségére, ő még is a szerelmével van elfoglalva. Ha esetleg magának a főhősnek van valami sokkal nagyobb problémája, valószínűleg nem a párkapcsolatával fog foglalkozni. A fontossági sorrend elemi része kellene, hogy legyen az írásunknak.

Kit érdekelnek a problémák, ha szeretjük egymást?
 Itt van viszont a másik véglet is. A legjobb példa erre, amikor főhősnőnk pasija megcsalja őt. Ha valakit megcsalnak, elárulnak, nem fog egy bocsánat után az illető karjába ugrani, mert annyira szereti. Ha egy emberrel ilyen történik, az igen mély sebet ejt az önbecsülésén és időre van szüksége, hogy egyáltalán felfogja és megeméssze. Megbocsájthat neki idővel, bizonyos körülmények között persze, ha a párja valóban megbánta a tettét. De ha folyamatosan megismétlődik ez a probléma, nem fognak életük végéig együtt maradni. Egyszerűen nem.

Ne dramatizáljuk túl!
  Ám, nem minden megcsalás, ami annak tűnik, és ezt mi írók hajlamosak vagyunk elfelejteni. Ha a főhős meglátja a szerelmét, ahogy az megölel valaki mást, nem kell rögtön hisztérikus zokogásban kitörnie és elszaladnia, mert őt már nem szerit senki. Ez felettébb idegesítő tud lenni, ahogy az is, ha a karakterünk folyamatosan zokog. Mindegy, hol és mikor vagy min egyszerűen ahelyett, hogy megoldást keresne az adott problémára, neki áll bőgni. Ez akkora legutálatosabb, amikor az író egy kemény, összeszedett csajnak mutatja be a főszerelőnket, ám ahelyett, hogy ehhez hűen viselkedne, folyamatosan hisztizik.

Nem mindenki bírja a szentimentalizmust!
  Végül még egy igen gyakori hiba, ami szintén sokszor feledésbe merül. Attól, hogy romantikus történet, még nem kell minden mondatnak a szerelemről szólnia és arról, hogy az adott szereplők mennyire szeretik egymást. Ha a sztori úgy csöpög, mint az esőcseppek a párkányról, nem biztos, hogy hihető lesz, mellesleg ezt nem mindenki tudja elviselni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése